Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


„...”

Bene Zoltán a Rózsasándor-történetekben megtalált valami hangot, mely az irónia és a betyártörténetek határán billeg és állandóan bizonytalanná teszi az olvasót, aki végül mindig nagyot nevet, becsapták, de ez tetszik neki. Nem csak a régi betyárromantika persziflázsai ezek az írások, hanem a jelenlegi prózadivaté is, így aztán többszörös prózajátékot élvezhet az olvasó.” 

Ilia Mihály, 2016

„Szeretnivaló Bene írásaiban a narratív hangvétel, a humor és még inkább a finom szarkazmus vagy irónia, pici, abszurd ízekkel, mitikus, csodás elemekkel vegyítve, ennek adagolásához is nagyon ért. Meseszövése lebilincselő, élvezetes, követhető. Nyelvezete gazdag, „szövegei” – szívesebben használnám a történetei szót – szépen formáltak, kerekek, csattanóval. A kötetnek, a történeteknek íve van, ismétlései lendítenek tovább „mindennapi kenyérként”, hogy aztán a „Világcsokor” végén kiemelkedjünk a reménytelenül illuzórikus változtatás lehetetlenségéből a vasárnapba, a csodába, ha úgy tetszik, amikor „n(N)em teremtesz semmit, mégis ünnep van”, „m(M)inden megvan, tájékozódásod pontjai is”. Bene Zoltán kiforrott, érett, vérbeli elbeszélő. Nem kell mást tennie, mint eddig is: írnia.”

Láng Eszter a Kurta életről, 2015

„Bene Zoltán virtigli elbeszélő, aki falut, várost, kocsmát választ különcei történetének helyéül, szereti és szánja ezeket a figurákat, de az iróniát, sőt néha a gúnyt is megereszti irányukba. Amikor már ráhangolódnánk az írónak erre a szemléletére, nem kis meglepetéssel vesszük észre, hogy ezek a különcök mi vagyunk, az olvasói. Az egyik novellaciklusában  az 'én falumat' emlegeti, de nem Gárdonyi áhítatával, hanem a furcsa figuráknak és történeteknek kijáró csipkelődéssel, szánakozó megértéssel. Bene Zoltán mindent elbeszél, alig van leírás, ábrázolás a novelláiban. Ez az írói ereje, különlegessége, itt tobzódik, olyan gazdag figurákban és történetekben, hogy ez az irodalmi tömegből való kiválásának egyéni jele. Azért is használom a virtigli szót írásaira, mert hamisítatlan elbeszélő, aki ennek a szituációját nagy ötletességgel teremti meg, ugyanakkor a mesélés jellemzőjét, a kitalálást is szerencsésen műveli, azaz 'hazudik', de elhisszük neki.”

Ilia Mihály a Kurta életről, 2014

„Gyakran kérdezik pestiek, történik-e olyan irodalmi esemény Szegeden, ami nem lehetne máshol, amiről az ember elhiheti, hogy a Napfény Városának sajátja, úgy, mint a Kárász utca, a Boszorkány-sziget vagy éppen az Anna-kút. Tehát nem máshonnan importált rendezvény, a road show egyik állomása, ahol a helyi erő megpróbálja feltenni azokat a kérdéseket, amelyek a fővárosi kocsmákban még nem hangzottak el. Ilyenkor először a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál juthat a válaszoló eszébe, amelyet Orcsik Roland és Kollár Árpád évek óta kitartóan szervez, másodjára pedig a sokkal csendesebb, kevesebb pálinkával és zenével zajló Bene Zoli-könyvbemutatók.

Az utóbbi főként annak köszönhető, hogy Bene Zoli Szeged-történeteket ír. (...) Mert Bene Zoli mintha elsősorban Szegednek írna, mint ahogy a SzegediLap szerkesztőjeként is a helyi értékekért dolgozik.”

Boldog Zoltán, 2013

„Bene Zoltán nem keresgéli öncélúan a modernitás rögös útján az újdonságot, beéri annyival, hogy jól mond el jó történeteket, közbecsempészve filozófiát, történelmet, urbanisztikát, földrajzot, lélektant, biológiát, azaz mindent, amit tud (és sokat tud!), s ami végül egyetlen egységgé forr össze. Az olvasónak — az igényes olvasónak is — ennyi elég.”

Láng Eszter, 2013.

„Bene Zoltán Farkascseresznye című történelmi regénye a megálmodott valóság és a mindennapok mezsgyéjén egyensúlyoz. Bár a regény elsősorban a XVI. századi török kori Szeged világába kalauzolja az olvasót, más korszakok, földrajzi zónák idősíkjain is könnyedén mozog, ugyanisa történelmi háttértörténet csupán keretet ad az időutazáson belüli időutazásokra, ami sajátos élménylehetőséget kínál az olvasónak. (...)

Aki igényes, dinamikus, a történelmi regény klasszikus kereteit szétfeszítő olvasási élményre vágyik, kedveli a történelmi korhűséget, ám a misztikumtól és az erotikus tartalmaktól sem riad vissza, az semmiképpen se hagyja ki a Farkascseresznyét, hiszen egy olyan időkapszulában utazhat, amelyben az ésszerűtlenségek valóságnak tűnnek, amelyben viszonylagossá válik a különbség álom és valóság között.”

Wilhelm József, 2013.

„…Különösen izgalmas hát egy olyan prózai vállalkozás, amely igyekszik újra hitelesen szólni a történelemről, fittyet hányva trendekre, mégpedig úgy, hogy elsősorban nem a történelmet formáló alakokat, hanem ellenkezőleg, elszenvedőit mutatja be. (…) A Továbbmondott történetek nem ér véget, hiszen úgy igaz, ha tovább folyhat az időben, egészen a közelmúltig, sőt, a jelenbe. Bene Zoltán nem aprózza el sem a kádárizmus kicsinyes világával, sem a rendszerváltás csalfa élményével. Őt azok az embert, sorsot, nemzetet megforgató események érdeklik, amikor próbára állíttatik emberség és hűség. (…) Bene Zoltán vérbeli elbeszélő, jó atmoszférateremtő, prózáját élvezet olvasni. (…) nagyon komoly témákat vet fel, amelyeket újra és újra át kell gondolni, tovább kell mondani. 1956 kapcsán a gonosz hatalom és a morális diadal kapcsolatáról mesél. Van itt még szó a háborús traumáról, amely mint a bűn melegágya jelenik meg. Végezetül pedig a személyes tépelődéseit is elénk tárja a történelmi hitelesség lehetetlenségéről. Mindezt együtt találjuk egy könyvben, amely izgalmas, elmés illusztrációkat rejt. S amely minden ízében alázattal készült. Alázattal az ősök iránt, akikről beszél, alázattal a téma iránt, amelyet a lehető legjobban meg akar ismerni, és végül alázattal az olvasó iránt, akit tisztel.”

Jakab-Köves Gyopárka, 2012.

„Bene Zoltán történelmi novellái, melyek 1514-től egészen a közelmúltig, sőt: a 'közeljövőig' dolgozzák fel a magyar históriát, különböző irodalmi folyóiratokban láttak napvilágot. Ezúttal azonban sajátos irodalmi krónikába, a mai irodalmi-köznyelvi stílus és a finom archaizálás határán elbeszélt filmtekercsre fűzve kapja kézhez az olvasó a Dózsa-féle parasztháború, Mohács, a Rákóczi-szabadságharc, negyvennyolc és ötvenhat vagy épp a délszláv háború elképzelt jeleneteit. A kötet végén olvasható, közeljövőbe helyezett fegyveres konfliktus érzékelteti: az idő nem áll meg, a történelem része a jövő is, amit ugyanúgy, mint a múltat, csakis a jelen nézőpontjából érthetünk meg. A kortárs irodalom olvasóinak érdemes ajánlani a küllemében is igényes novelláskönyvet.”

Recenzió a Továbbmondott történetekről (Új Könyvek), 2011.

„A főhős lelki folyamatairól mindent tudó narrátor, a Szerelem című történetben azután, hősével együtt, egyszer csak olyasmit állít be csodának, amiben az eddigiekkel ellentétben, már nincsen semmi mesei vagy fantasy-szerű, ami mindenkivel megtörténhet, igaz, mindez nagyszerűségéből semmit nem von le. Például azért nem, mert Szomor egész Keserédes-beli útja a bizonyíték rá, hogy éppen az emberi mivoltunkhoz leginkább hozzátartozó, a legkézenfekvőbbnek látszó dolgokat és tulajdonságokat a legnehezebb elérnünk és megtartanunk, vagyis leginkább ezekért kell megküzdenünk, s ha egyszer elértük őket, bizony csodának tetszenek.”

Varga Emőke, 2011.

„A Keserédes mégsem keserű. Nem áltat mézízzel, de sem a Krasznahorkai-féle tehetetlen impotencia, sem a Hajnóczy-szerű sötét alkoholizmus nem árnyékolja be. Szomor Zsolt (vagy Dé stb.) megmaradnak könnyed, tavaszi-nyári illatfelhőben (melyet nem tud elnyomni a bor keserű és a cigaretta maró szaga), áttetszők lesznek, behelyettesíthetők és még a szájunk sarkában is megmarad a cinikus, de mégis őszinte mosoly. Ez az egyik, amiért érdemes kézbe venni Bene Zoltán könyvét.

A másik, hogy a Keserédes valami megnyugvást ígér, már a címében is, és azáltal, hogy se nem krasznahorkais, se nem hajnóczys, óhatatlanul reménykedni kezdünk, hogy nem kell tovább inni az édest. Olykor talán felmerül egy-egy, Szomor Zsolt (vagy Dé, Feri, Pósa stb.) életét megsegítő gondolatunk is.

Lesz-e vagy lehet-e valódi megoldás? Kiút-e a megoldás, vagy vödör a csöbör után?”

Szekeres Nikoletta, 2011.

„Ki hát a főszereplő? Aki még a harmincas éveiben sem tudja, mitől várhat megváltást, vagy a démoni város, ami a szálakat mozgatja, magához csábítja Asztalost, így talán ő tölti be a hiányzó nő szerepét. Mindenesetre a NEMzedékregény műfaji megjelölés mellett nagy eséllyel pályázhatna a városregény kategóriája is.”

Kusper Judit az Üledékről, 2010.

„Történelmi regényből hálistennek Tiszát lehet rekeszteni. Nem véletlen a megfogalmazás, ha Darvasi legutóbbi Szeged-regényére gondolunk (Virágzabálók), vagy a folyó irányán továbbhajózva egy másik folyamhoz jutunk, és ezzel elérkezünk a stílusában és humorában egyszerre sokkal visszafogottabb és kidolgozottabb Balázs Attila-műhöz (Kinek Észak, kinek Dél). Bár Bene Zoltán Hollók gyomra című regényében (Hungarovox) nem esznek virágot, mind Szeged történetét érintő regényként, mind a posztmodern és klasszikus regénypoétikák közt egyensúlyozva megállja a helyét ötleteivel, történetiségével – és természetesen az előző kettővel összevetve.”

Boldog Zoltán, 2010.

„Bene Zoltán a Hollók gyomra című regényében egy kéziratgyűjtő kereskedő és inkvizítorrá váló testvére drámai történetében a mindennapok bemutatása és a remek jellemrajzok révén nyújt irodalmi élményt.”

Eszes Máté, 2010.

„Bene Zoltán Üledékje tabló. Kissé maszatos fényképek, egy-két mondatnyi megjegyzések a fakereten belül, az üveglap alatt a megfáradt papíron, valamely érdemesebb tiszta falon, talán kevéske cigarettafüst is megengedett.”

Berka Attila, 2009.

„Bene Zoltán, amint könyvének kurta fülszövegéből kiderül, a harmincas éveiben jár, s immár ötödik kötetét tartja kezében az olvasó. A prózaírás mai útvesztőjében biztos helyet találnia még így sem lesz könnyű. S ha nem, hát azért, mert a könnyű prédát jelentő szavakat mint alkalmi ékszert vagy épp olcsó bizsut használó, semmiből is várat építgetni akarók közhelyes ügyeskedése nem az ő terepe. A súlyos mondatok terheivel megrakott szekér bakján sem ő ül. Vadászterülete sokkal inkább a bozótos, egy-egy titokzatosnak ígérkező elkerített, elhagyatott kert. Vagyis a történet maga, annak birtokbavétele, megszelídítése, az itt-ott elburjánzó gaz lenyírása s a friss, jószagú fű ápolása, életben tartása.”

Rózsássy Barbara az Év-könyv kapcsán, 2009.

„Nagyszeg községet hiába keresnénk a mai Magyarország térképén. Az írói fantázia szülte mezőváros jellegzetes alföldi nevét egy Kiskundorozsma környéki földterületről vette. Annál valóságosabbak az itt megtörtént esetek. Az ifjabb írónemzedék egyik legígéretesebb tehetségének tartott szegedi szerző novellafüzérében minden hónapra jut egy-egy történet. Mélységes valóságismeretről és tapasztalatról árulkodik a humorral átszőtt próza, amelyből kiérzik az ízes mesélés iránti öröm. Az elbeszélések szereplői: Perey Agamemnon, Heléna és Leonidász; Jámbor Géza, a tanító; Gatter Jákob, rabbi; Vilmos Elek, a fotográfus; Kelet Ernő; a városszéli bordély lakói; Lábas Gáspár korcsmájának vendégei és a többiek mind-mind ismerősként élik mindennapi életüket a történelem óriáskerekének (I. világháború) árnyékában. A harmadik alkalommal odaítélt Fehér Klára-díjjal jutalmazott kötetet Simon Zoltán illusztrálta.”

 Recenzió az Év-könyvről (Új Könyvek), 2008.

„Bene Zoltán nem a ma dívó irodalmi divatok mentén kíván haladni, hanem saját habitusának késztetései szerint. Mondhatnám, a hagyományos narratív próza kipróbált és bevált eszközeihez, a történetformálás igényével és klasszikus szabályaihoz ragaszkodva építi prózáját, novelláinak világát. Amelyet természetesen a valóságban jól megismert elemekből épít fel, nem ritkán egy kulcsfigura viselt dolgai köré építve. Kisemberek, kallódó értelmiségiek, utazási viszontagságok, sorsbeli vagy szociális patthelyzetek, lázadás és beletörődés kényes határvidékén történő jelenetek és dialógusok alkotják Bene Zoltán realisztikus elbeszéléseinek fővonalát. Egy kialakulatlan, sokban megrekedt, vergődő társadalom kirakata mögött zajló hétköznapiságának pontos és érzékletes rögzítésével. Izgalmasak, érdekesek, olvasásra csábítóak, gondolatra késztetők Bene Zoltán írásai.”

Deák László, 2007.

„Bene Zoli jó mag. Már az első lépései meggyőzték a hozzáértőket arról, hogy helyes utat választott magának – és hogy végig is tud menni rajta. Nem dől be a divatoknak, a legnemesebb hagyományokat tisztelve újít, csak szobatiszta orgánumban publikál és szigorúan szelektál…”

Baranyi Ferenc, 2006.

„Bene Zoltán írói tehetségére néhány évvel ezelőtt figyeltem föl. Írásait ezután a Tiszatájban is közöltem. (…) Bene Zoltán az utóbbi években föltűnt legifjabb prózaíró nemzedék egyik legtehetségesebb tagja. Humora, a groteszk jelenségek iránti érzékenysége, a mesélés öröme, elegáns, lendületes prózastílusa – mind-mind olyan írói erények, melyek a pálya későbbi szakaszaira nézve is biztatóak. Munkái mögött valóságismeret és tapasztalat rejlik, miközben persze a modern próza minden fontosabb elbeszélés-technikai újítását ismeri.”

Olasz Sándor, 2005.

„Ismerem Bene Zoltán írásművészetét, megjelent munkáit. Prózaírói felfogása, elkötelezettsége rokonszenves, tehetségesnek tartom. Komolyan veszi hivatását, és azt hiszem, megtalálta helyét a kortárs irodalmi életben.”

Szakonyi Károly, 2004.

„Bene Zoltán alig harmincéves fiatalember, hallatlanul friss érzékkel fogja fel a világot maga körül, éli meg, véleményt formál róla, aztán ezzel együtt adja tovább. Bármilyen témáról van szó, biztos és erős magyarsággal megírt, gondosan szerkesztett tömör novellái nagy emberismeretről tanúskodnak, filozófiai hátterük, erős lírai töltésük többet ad az olvasónak a történetnél. Mégis természetesen mesél, krónikás módjára figyeli az életet maga körül, nagyon érdekli, amit megismert, és minket is érdekeltté tesz abban. Asztalos Péter történetei nyomán Kosztolányi Esti Kornélja vagy Krúdy Gyula Rezeda Kázmérja jut eszünkbe, mert hasonlóképpen állandó hős a húsz éves fiú Szegeden, aki szerelmes, akibe szerelmesek, körülötte zajlik az élet a kilencvenes években Magyarországon, ártatlanság és feslettség, kóbor kutyák és kóbor emberek. Érzékenyek és otrombák, kegyetlenek és jók.”

Albert Zsuzsa, 2003.

„Bene Zoltán figyelemre méltó műveltsége, fantáziája és írói nyelvének gazdagsága, vizualitása az ugyancsak Szegedről induló, illetve a városban élő Darvasi László és a szintén többkötetes Hász Róbert prózáját idézik, anélkül, hogy az epigonság gyanúja akárcsak egy pillanatra is felmerülne.”

Sánta Gábor, 2003.